Zeneterápia

A zeneterápia a művészeti terápiák csoportjába tartozik. A zenét, a zene elemeit (hang, ritmus, dallam, harmónia) használja annak érdekében, hogy fejlessze a kommunikációt, az emberi kapcsolatokat, a mozgást, az önkifejezést. Teszi mindezt azért, hogy fizikai, érzelmi, értelmi és szociális igényeket elégítsen ki, ezzel fejlessze az egyén képességeit, visszaállítsa sérült funkcióit, s ezáltal életminőségét javítsa.

 

A Zeneterápiás Világszövetség Klinikai Gyakorlati Bizottsága megfogalmazása szerint: a zeneterápia során a képzett zeneterapeuta, egy tervezett folyamatban használja a zenét vagy a zenei elemeket annak érdekében, hogy elősegítse a kommunikációt, kapcsolatokat, tanulást, kifejezést, szerveződést. Ezek mellett pedig terápiás hatást gyakoroljon fizikai, emocionális, mentális szociális és kognitív területeken. A zeneterápiában nincsenek jó és rossz tónusok, melódiák. A zeneterápia két alapformája a zene hallgatása, vagyis a receptív zenehallgatás (megmozgatja a befogadó imaginációs folyamatait) és a zene ún. “csinálása” vagyis az aktív zeneterápia (ez a forma a személyiségfejlesztéstől a megelőzésig, a rekonstruálásig alkalmazható. A lélek harmonizálását segíti. Praktikus segítség az életerő visszanyerésére és a fájdalom leküzdésére).

Az aktív zeneterápiában az egyén vagy a csoport hangszerekkel, saját hangjával és testével fejezi ki lelki rezdüléseit, örömeit, fájdalmait, de vágyait és fantáziáját is.

Ez a fajta zenei improvizáció tulajdonképpen próbacselekvések sorozata is, amelynek során egyre pontosabb jelzéseket kap az egyén és a csoport az esetleges problémáiról és megoldási lehetőségeiről. A receptív zeneterápiában egy viszonylag rövid és nem túl mély ellazulás után a kiválasztásra kerülő zene meghallgatása közben érzékeljük testünk fizikai, lelki és szellemi rezdüléseit. A zenehallgatás közben keletkezett érzéseket, történéseket és képeket megbeszélés és – ha szükséges – “átdolgozás” formájában illesztjük a korrekciós folyamatba. A saját élményű zeneterápiás munkához sem zenei tudás, sem hangszeres ismeret nem szükséges, hiszen amivel “dolgozunk”, azzal eredendően mindannyian rendelkezünk. Babits Mihály így ír erről:

 

“Mindenik embernek a lelkében dal van,

és a saját lelkét hallja minden dalban,

és akinek szép a lelkében az ének,

az hallja a mások énekét is szépnek.”

A zene teljesen áthatja mindennapjainkat, annyira jelen van, hogy nem is figyelünk oda rá tudatosan, és tudatosítása meglepi az embert. Hangulatkeltő és hangulatalakító hatása vitathatatlan. Igencsak felhasználják hatását a médiában és különböző rendezvényeken, hogy érzelmileg-hangulatilag megalapozzanak más közlési módokat. Gondolhatunk itt arra, hogy a rádió- és televízió-műsorokat szinte állandó jelleggel zenei elemekkel kísérik azzal a céllal, hogy a közölt tartalmat hangulatilag alátámasszák, megerősítsék, vagy bizonyos módon – az attitűd, vagy a képzettársítások befolyásolásával – érzékeltessék. A zene elemei, a ritmus, melódia, dinamika, hangszín, hangközök…, vagy mint sajátos rezgések összessége különös lelki, élettani hatást érhetnek el. Akár izom ellazulást, érfal kitágulást, egyenletes lassú szívverést, így vérnyomás csökkenést képes kiváltani egy muzsika, akár izom feszülést, szapora légzést és szívritmust és vérnyomás emelkedést, egészen az eufória és extázis állapotáig. A zene képes felkelteni és fokozni az aktivitást, feszültséget szabályoz, indulatokat kelt és levezet, nyugalmat teremt, a legkülönbözőbb érzelmeket mobilizálja, serkenti a képzeletet, képzettársítást, emlékeket, befolyásolja a közérzetet, alakítja a viselkedést. Mindezek mellett jelentős az esztétikai hatása. Nem túlzás azt állítani, tehát, hogy a muzsikának univerzális hatása van.

A zene a jobb agyféltekére hat, megkerülve a bal félteke tudatos kontrollját, közvetlenül az érzelmekre fejti ki hatását. Megnyitja az utat a verbális kifejezés előtt, érzelmileg ráhangolja a “szereplőket” az önkifejezésre, amit azután verbálisan könnyebb megtenni: ezzel a preverbális fejlődési szakaszhoz nyúl vissza, és oldja a gátlásokat. A zeneterápiás csoport közvetlenül és egyszerre tud támogatást adni a csoport tagjainak: mindenki részt tud venni az improvizációban, és ki tudja fejezni együttérzését sokáig hangzó formában. A zene az empátia állandó, hallható formája, csoportterápia a szó legnemesebb értelmében (J.J. Moreno: Belső zenéd dallama).